Tanítási filozófiám

Tanítási filozófiám

A saját tanítási filozófiámat nagyon nehéz meghatározni. Ennek legfőképpen az az oka, hogy jelenleg nem sok tanítási tapasztalattal rendelkezem, így még csak mostanában kezd el bennem körberajzolódni ez az egész dolog. Az elején leszögezném, hogy azt gondolom, hogy nincs két egyforma ember, két egyforma diák, két egyforma csoport, satöbbi. Pont ettől ennyire szép és változatos szakma a tanárság.

Az idők során az emberek és a tudósok mindig igyekeztek elméleteket, sémákat kitalálni a tanulásra, a tanításra, vagy szimplán csak az emberi viselkedésre. Így születtek meg a tanuláselméletek. Ebből rengeteg van/volt/lesz. Most egy kicsit a saját tanítási filozófiám szemüvegén keresztül szeretném ezeket megnézni.

Kezdjük a behaviorista elmélettel. „A behaviorista megközelítés a megfigyelhető viselkedést bontotta le inger-válasz egységekre. A tanulási folyamatok esetében is az ingerre adott válasz kialakulásának a jellegzetességeit, az asszociációképzés sajátosságait vizsgálták. A behaviorista nézőpont két fontos elmélete a klasszikus és operáns kondicionálás.” Ennek kapcsán kísérletzgetett Pavlov a kutyákkal, és azoknak a csprgó nyálával, valamint a csengővel, és a kutyaeledellel. Gondolom, ezt a kísérletet senkinek nem kell bemutatni, de ha mégis, akkor ezen a linken megtalálható: https://bit.ly/1GBBSsa

Ez az osztályteremben nagyjából így valósulhat meg: https://bit.ly/1C5JLq1

Szóval, hogyha a diákok jól csinálnak valamit, akkor az jutalmazandó, ellenben ha rosszul, akkor az büntetendő. Kicsit kettős érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mert nekem ez ellentmond a belső motiváció erősítésével. Tudom, hogy kicsit ugrálok az időben, de az eddigi összes PPK-s órámon szó esett a külső és a belső motivációról. A tanárok álmaiban az összes diáknak belső motivációja van arra, hogy az adott tárgyat tanulja, és mindenki szorgalmas. Ez lenne az utópia, ám ez a legtöbb esetben csak az álmainkban létezik. Mindegy mennyire jó helyen tanít valaki, mindig lesz egy-két diák, akit nem fog érdekelni az a bizonyos tárgy. Ilyen esetekben szerintem lehet támaszkodni a behavioristákra, és jutalmazni, mert akkor legalább külső motivációja lesz a gyereknek. Én a magam részéről a büntetéses részével nem feltétlenül értek egyet. Tapasztalatom szerint az ilyen büntetéseken a gyerekek inkább nevetnek egy jót, minthogy annak gyakorlati haszna is legyen. Ha pedig azzal büntetünk, hogy egyeseket vagy igazolatlan órákat osztogatunk, akkor ugyan lesz látszata, de nem lesz öröm a gyerekeknek bemenni az órára. Valószínűleg félve, szorongva fogják végigülni azt a 45 percet, ez pedig szerintem senkinek sem jó.

A kognitivista elmélet nekem nagyon tetszik, de nem érzem azt, hogy ez hatékonyan alkalmazható lenne a mai Magyarországon. Szerintem ez a projekt alapú oktatásnak egy fontos mérföldköve, de sajnos az a 45 perces óra az nagyon rövid és kötött ahhoz, hogy ez valóban hasznos tudjon lenni. Valamint könnyen előfordulhat az, hogy a jó tanulók kisajátítják a felfedezés örömét maguknak, így a gyengébb képességű diákoknak nem marad meg a felfedezés öröme. Én ezt a fajta elméletet leginkább a természettudományos tárgyaknál tudnám elképzelni, egy-egy kísérlet kapcsán, de miel én nyelvtanár leszek, így ezt nem kifejezetten nekem találták ki.

A konstruktivista elmélet szerint a tanulás egy aktív folyamat, amelyben a tanuló a meglévő, rendszerezett ismereteinek segítségével értelmezi az új információt. Ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni, hiszen  mindenki más, mindenkinek más magyarázat hozza el az úgynevezett aha-élményt. Ezért gondolom hasznosnak azt, hogy ha a diákoknak többféle módon is elmagyarázunk valamit. Akár csak úgy hogy a könyvön kívül beviszünk egy videót is, máris egy kicsit színesebb a dolog. Ennél az elméletnél érzem legjobban azt, hogy a diákoknak nagyon fontos jelezni, hogyha valamit nem értenek. Nyelvtanárként ezt elengedhetetlen dolognak tartom, hiszen a nyelv egy rendszer, ami egymásra épül, és hogyha vaaki valahol elveszti a fonalat, azt hagyon nehéz onnan visszahozni. Pont ez lehet a buktatója ennek az elméletnek, hogy valaki nagyon gyorsan fejlődik, más pedig lemarad.

A konnektivizmus arra épít, hogy a rendszerekbe, hálózatokba csatolva próbálja meg valamihez kötni a dolgokat. Én ezzel tudok azonosulni, mert szerintem sokkal könnyebb valamit rendszer-szinten kezelni, mintha csak lógna a levegőben. Például ha a nyelvről beszélek, az angolban könnyebb úgy megtanítani a present perfect-et, hogyha tudjuk azt hova tenni a fejünkben a present simple és a past simple ismeretében. A magyaroknak így is okoz egy kis fejtörést a megértése, de ha már van egy rendszer, amibe bele lehet illeszteni, akkor lehet valamihez hasonlítani, vagy párhuzamot, esetleg ellentétet vonni belőle.

Összességében nem gondolom, hogy létezik olyan, hogy tökéletes tanuláselmélet, ami mindenkinek beválik, és mindenkinél alkalmazható. Én abban hiszek, hogy mindenben vannak olyan elemek, amiket át lehet emelni, és használni az éppen aktuális szaktárgynál.

A mostani és jövőbeli diákjaimnál is azt szeretném elérni hogy magukhoz képest fejlődjenek. Szeretem, hogyha az elején tisztázva vannak a célok. Hogyha mondjuk egy csoportból mindenki szeretne leérettségizni emelt szinten, akkor specifikusan arra kell őket készíteni. Hogyha a csoport nagy része külföldre szeretne menni továbbtanulni, akkor a kommunikáció központú oktatás az, ami nekik való. A jelenlegi csoportom elég vegyes. Van benne olyan, aki szeretne középszinten érettségizni, viszont van egy tanulási nehézségekkel küzdő diák is. Náluk nagyon fontos a differenciálás, amiben belátom, hogy még nekem rengeteget kell fejlődnöm. Az általános célom jelenleg velük az, hogy szeresség és élvezzék a nyelvtanulást, hiszen később még szükségük lehet rá. Hogyha pozitív élmény marad bennük, akkor talán könnyebben nyúlnak majd később hozzá.

Az értékeléssel kapcsolatban és nem feltétlenül tartom rossz dolognak a jegyeket. Kissé a behaviorista elmélet hagyatéka, de szerintem tiszta, érthető, és motiváló lehet mindenki számmára. Én mindig írok szöveges értékelést is a diákok munkájához, hiszen így mégiscsak világosabb nekik, hogy mi az, ami tetszett, és mi nem, mintha csak egy számot látnának a dolgozatuk végén.

A technológia szerepe az oktatásban szerintem vitathatatlanul fontos. Sajnos sok rossz példa volt előttem, akik ördögként tekintettek az okos táblára, vagy akár az internetre is. A diákok mindennapjainak része az, hogy interneteznek, használják az okostelefonjaikat, filmet vagy tévét néznek, információt keresnek és cserélnek az interneten. Mivel ez olyan erősen jelen van az életükben, úgy gondolom, hogy kihagyhatatlan az oktatásból. Az órákat is színesíti, és talán könnyebb megjegyezni egy-egy dolgot úgy, hogyha mondjuk egy videón keresztül be is van mutatva. A Kahoot és a tankocka az én diákjaim körében a két legnépszerűbb dolog, de néha egy-egy idegen nyelvű mesenézés is becsúszik, ami szerintem elég edukatív jelleggel bír.

Összefoglalva, úgy gondolom, hogy akkor jó tanár egy tanár, hogyha az órái színesek, sokféle tanulási elmélet komponenseit tartalmazzák, és a diákok élvezik azokat. A legfőbb indikátorok mindig a gyerekek. Ha a tanár jól csinálja a dolgát, akkor a diáknak fejlődik a tudása, de közben élvezi az órákat.